Lépjünk Szent Márton nyomába! - Horváth József atya gondolatai Szent Mártonról: A megvalósult gyermekkori álom


szent-marton-setautPárizs után a leglátogatottabb turista célpont Franciaországban a Loire menti kastélyok. Pompásabbnál pompásabb kastélyt építettek itt a francia királyok és főurak a 14. századtól. A királyok völgyének is nevezik, amely ma már a világörökség része. Turisták látogatják a kastélyokat és parkokat, ahol idegenvezetők mesélnek néha hátborzongató történeteket.


A rózsa: Isten beszéde.
Szirmai: puha szótagok.
Virág-fején varázs csendül...
s pille is száll –
hallgatok.

Vasi Ferenc Zoltán

 

Ezer évvel korábban Tours városának frissen megválasztott püspöke, Márton is itt, a Loire mentén keresett és találat magának egy csendes helyet. Persze egy kastélyban, hanem a maga ácsolta kalyibában.

 

„Püspökké szentelése után ... ugyanaz maradt, ami volt: szívében alázatos, ruhája szegényes. ... Egy ideig a temploma melletti kis cellájában lakott, majd midőn már nem tudta elviselni a látogatók zavaró sokaságát, a városon kívül körülbelül kétmérföldnyire, remeteséget épített magának.

Márton kis cellát ácsolt magának fából...”

 

Kis cella, szépen hangzik. Egyetlen helység, se előszoba, se fürdőszoba, se konyha. Nem is volt rá szüksége. Számára ez volt az Istennel való találkozás helye. „Az egyik oldalról ugyanis egy meredek sziklafalú, magas hegy vette körül, a sík területet pedig a Liger (Loire) folyó kissé visszahajló kanyarral zárta el, csak egyetlen és szűk úton lehetett megközelíteni.” Gyermekkori vágya valósult meg, hiszen már „tizenkét éves lett, a pusztába kívánkozott. ... Ez a hely annyira elhagyatott és magányos volt, hogy nem kívánta már a sivatag magányát.”

 

Mártonra, a céltudatosan megválasztott lakhely okán, nem voltak befolyással azok a külső ingerek, amelyekbe mi, 21. századi emberek szinte bele menekülünk. El nem tudnánk képzelni az életünket televízió, internet és mobiltelefonok nélkül. Mindegyik arra is jó, hogy folyamatosan bombázzák az agyunkat máshol történt eseményekkel. A velünk egy légtérben (családi, baráti stb. közösségben) lévők szinte már mérhetetlen messzeségbe kerülnek. Agyunkat lebénítják a világban akárhol történő események, aminek eredményeképpen képtelenség odafigyelni arra, ami egészen közel történik. Még kevésbé az Istenre.

 

Miközben mindenről tudunk, ami a világban történik, elsatnyul a belső életünk. Érzelemszegény, gondolkodni is alig tudó egyedekké leszünk, mert azt is készen tálalják elénk, hogy miről mit kell gondolni.

Márton azért vonult el, hogy ne érje a világ tömény ingere. Ezért volt képes felemelni a szívét az isteni szférába. Milyen érdekes, még a templomban sem tudunk nyugton maradni. Ott is valamit tenni kell. Mindenféle imákat mondunk, mert nyomasztó lehet a csend.

 

Nézem a tó fodrozó tükrét,
a felhők , fények játékát a vízen,
szeptemberi fák színesedő levelét...
és tanulgatom a csendet.

Nem az üreset , a némát:a beszédeset!
Hiszen Valaki mindig megszólal a csendben.
Tó tükrére, sirályok szárnyára,
hulló aranylevélre üzeneteket ír nekem.
Ölembe perdül egy őszi levél...
üzenetét betűzgetem

Túrmezei Erzsébet