Lépjünk Szent Márton nyomába! - Horváth József atya gondolatai Szent Mártonról: Isten eszköze a halottakat feltámasztó Márton
Folytatódik sorozatunk, amelyben Horváth József atya Szent Márton életének, lelkiségének vonásait mutatja be számunkra. Írásában arra mutat rá: mindannyian Isten erejének közvetítői vagyunk.
A keresztény világ húsvétkor Jézus Krisztus feltámadását ünnepli. Azt a tényt, hogy a kereszten kegyetlen kínok között meghalt názáreti Jézus eltemetését követő harmadnapon feltámadt. A feltámadásnak nincs tanúja. De látták őt meghalni. Hivatalos halottkém nyilatkozott a halál beálltának a tényéről. Eltemették. Harmadnap hiába keresték nem volt a sírjában. Ezt követően különböző alkalmakkor, különböző létszámú csoportnak megjelent. Nem kevesen tapasztalták meg azt, hogy él. Ő maga megjövendölte „harmadnapon feltámadok”. És így is történt.
Az evangéliumok tanúsága szerint a názáreti Jézusnak hatalma volt a halál felett. Feltámasztotta Jairus leányát, aki a halálos ágyán feküdt. A naimi ifjút, akit éppen eltemetni vittek. Barátját, Lázárt, aki már harmadnapja a sírban feküdt. Mind a hármat erre az életre támasztotta fel, akik később az élet normális rendje szerint meghaltak.
Jézus nem erre az életre támadt fel húsvét hajnalán. Megdicsőült teste a feltámadással már belépett Isten természetfeletti világába.
Jézus Krisztus feltámadását ünnepelve érdemes felidézni hogyan nyilatkozott meg Isten ereje Mártonon keresztül meghalt tanítványa feltámasztásával. A Mártont személyesen ismerő Sulpicius Severus, a tudós jogász és történész a Márton élete c. művében két ilyen esetről beszél. Most csak az egyikről lesz szó, egy Mártonhoz csatlakozott katekumen, tehát hittanuló feltámasztásáról.
Az ifjú azért csatlakozott hozzá, „mert vágyakozott arra, hogy a szent férfiú tanítása szerint éljen”. Márton éppen három napig távol volt, és „amikor visszatért, holtan lelt rá.” Emberi módon élte át tanítványa elvesztését, mert „Márton sírva és jajgatva” gyászolta. Ekkor történt valami, aminek a folyamatosan Istenben élő Márton csak eszköze volt.
„Teljes lelkével érezte a Szentlélek jelenlétét”. Ez volt az a pillanat, amikor Márton már csak eszköz volt Isten kezében, aki rajta keresztül mutatta meg csodatévő erejét. Márton pedig tette azt, amit belső indíttatásra tennie kellett „a halott testvér tagjaira borult és egy időre imádságba merült”. Talán két óra telt el, amikor halott mozdulni kezdett.
Az imádság az Istennel kapcsol össze. Aki nem felületesen imádkozik, hanem lelke mélyéből fakadóan, az mintegy belép az Isten szférájába. Rajta keresztül árad a kegyelem arra, akiért az imát mondja. A kérő imának csodálatos eredménye lehet. Márton esetében különösképpen érzékelhető volt Jézus szavainak igazsága „bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.”
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a hívő ember kérő imái, miért nem eredményesebbek? Talán azért mert az imáink az imaidőre korlátozódnak. Jó esetben van idő, amit imára szánunk, de nem élünk folyamatosan az Istenben. Márton folyamatosan az Istenben élt. Sulpicius Severus megtapasztalta, hogy Márton „Nem hagyott egyetlen üres órát sem, amelyet Isten szolgálatával ki ne töltött volna”. Márton nem alkalmanként imádkozott, hanem a nap 24 órája imádság volt számára. Mint Jézusnak, aki bármilyen profán munkát végzett is, folytonos harmóniában tette a mennyei Atyával, az adott helyzethez képest a legtökéletesebben. Jézusnál az ima és a hétköznapi élet egységet képezett. Az imából fakadt hétköznapi élete, hétköznapi életéből pedig az imádsága.
Valahol itt lehetett Márton titka is. Pontosan úgy, ahogyan Szent Pál fogalmazott a Korinthusi híveknek írt levelében „Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.” Az élet leghétköznapibb dolgai is, ha mögötte az a szándék van, hogy tenni akarom, amit most Jézus tenne a helyemben, belesodor az Isten belső életébe. Ettől kezdve az ember sajátos módon lehet Isten eszköze, akin keresztül, mint Márton esetében is, megnyilvánul az Isten ereje.