Lépjünk Szent Márton nyomába! - Horváth József atya gondolatai Szent Mártonról: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”, avagy kell-e nekünk Szent Márton?
Szükségünk van nekünk Szent Mártonra? Kérdezte tőlem valaki minap. Miért, talán úgy gondolja, hogy nincs? Kérdeztem vissza. Meglepett a válasza. Szerinte Szent Márton jól jön a városnak, mert sikerül városrészeket ezen a címen felújítani. Jól jön az idegenforgalomnak, mert a hívó szóra, gyere Szent Márton szülővárosába, tódulnak a zarándokok. Árulják Szent Márton borát, meg mindenfélét, ami pénzt hoz. Üzlet lett Szent Mártonból, nem gondolja uram? Rám nézett, és választ sem várva folytatta.
Jól jön a gyerekekkel foglalkozóknak, mert új tartalmat tudnak adni a kvíz játékoknak. De hát Szent Márton ember volt a talpán, mégpedig szent ember, vett fordulatot a szóáradat. Tudja, talpig emberek, becsületes emberek meg nem igen kellenek manapság, nem is beszélve a szentekről. Azt sem nagyon tudjuk már, hogy kik azok a szentek. Hitetlen, közömbös nemzedékek sora nőtt föl. Számukra a szent afféle idegen test, legfeljebb történelem. Most meg tessék, itt van, még a csapból is Szent Márton folyik...
Elgondolkodtam azon, amit mondott, nem szálltam vitába a vele, de megpróbáltam összegereblyézni néhány gondolatot, hogy tényleg a mai nemzedék számára idegen test lenne Szent Márton? Úgy találtam, hogy bizony lehetne Mártontól tanulni, még a nem hívőnek is, ha mást nem, legalább stílust, emberséget és tisztességet.
A „stílus maga az ember”, mondta 1753-ban Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja, természettudós, akit a francia akadémia tagjai közé választott. Székfoglaló beszédében hangzott el szájából ez a mondat. Jelezni kívánta ezzel azt, hogy nem mindegy, hogyan nyilvánulunk meg, hiszen árulkodunk vele személyiségünkről.
Furcsa világot élünk. A gyermekeket, tisztelet a kivételnek, manapság már nem a család, a pedagógus, az iskola tanítja, ha úgy tetszik „stílusra”, hanem az élet maga, amely nem biztos, hogy mindig a legjobb tanító mester. A jó és rossz között különbséget tenni nem tudóknak pedig az élet kiválóan alkalmas arra, hogy, rosszakat és még rosszabbakat, és talán jókat és jobbakat, „termeljen” ki. Sajnos úgy tűnik, mintha manapság nagyobb lenne a fogékonyság a rosszra, mint a jóra.
Kosztolányi szerint „A stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van.” Olvasgatva Márton életrajzát kortársa és tanítványa Sulpicius Severus tollából, azt kell mondanom, hogy Márton Ember volt, a nagybetűs Ember, a mélyen hívő és Istenben élő ember, aki minden élethelyzetben emberként viselkedett.
A helyszűke okán csak néhány emberi vonását emelem ki, ami akár követendő minta is lehetne még nem hívő számára is.
A katonákat harcra, küzdelemre, keménységre, az ellenség legyőzésére nevelik. Mártont, a katonát is erre nevelték. 15 éves korától, 5 évig teljesített katonai szolgálatot, és korának megfelelő kiképzésben részesült. A római birodalom erőszak hatalom volt, a hódításaival, rabszolga társadalmával, a meghódított területek kizsákmányolásával... E cél elérése érdekében képezték a legionáriusokat. Márton mégis tudott más lenni, mint a környezete. Életének erről az időszakáról életrajzírója, Sulpicius Severus ezt írta:
„Igen jóindulatú volt a (katona) társaival szemben: csodálatra méltó szeretet, valamint emberi mértéket felülmúló türelem és alázatosság jellemezte.”
„Jóindulat, szeretet, türelem, alázatosság...,” a mai időkben nem igen keresett „áruféleség”. Pedig igen nagy szükség lenne rá. Persze, ha meg lehetne venni, készáruként a boltban. Csakhogy az ilyesmiért keményen meg kell dolgozni. Másokon uralkodni, másokat legyőzni, letiporni igen, de önmagunkat megnevelni, nem egyszerű feladat. Márton, önmagát nevelte emberré szeretettel, türelemmel és alázatossággal. Pontosan úgy, ahogyan mesterétől, Jézustól tanulta.
Weöres Sándor, városunk másik nagy szülötte hasonlót fogalmazott meg „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.” Aki erre képes, az már jóindulatú, türelmes és alázatos. Márton valahol „egy húron pendült” Weöressel, vagy Weöres Mártonnal? Vagy talán ugyanabból a forrásból táplálkoztak mind a ketten? Lehetséges, sőt nagyon valószínű.
A költő így folytatta „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Így már talán összeáll a kép. Az ember és a szent együtt van. Legalább is Szent Mártonban. Mártonban ott volt az a „létra”, amely benne összekötötte az földet az éggel, és az eget a földdel.
Talán ez hiányzik nekünk? Nem tudom.