Lépjünk Szent Márton nyomába! - Horváth József atya gondolatai Szent Mártonról: Sulpicius Severus, a kortárs, aki megírta Márton püspök történetét 2.rész
Tovább folytatódik sorozatunk amelyben Horváth József pápai prelátus osztja meg gondolatait Szent Mártonról, az ő lelkiségéről. A mostani írásban tanítványa és életrajzírója Sulpicius Severus szemszögéből vizsgálja mit is jelent az alázat.
„Az alázat az, ami emberi lénnyé varázsol”
Korábbi írásomban, idézve a szerzőt, megírtam, hogy mi indította Sulpicius Severust, a gazdag nemesi családból származó jogászt, hogy meglátogassa Mártont, a püspököt, a Marmoutiers-i remetét.
Most azt szeretném elmondani, hogyan fogadta őt Márton. A szerző erre így emlékezik vissza. „El se hinnék, hogy mekkora alázattal és milyen szívélyesen fogadott!”
Ha Márton püspök életet nem csak megismerni, hanem követni is akarjuk, érdemes eltűnődni azon, hogy mit is jelent az alázat fogalma. Erről is, mint sok minden másról, többnyire csak sejtéseink vannak, de ha meg kellene határozni, mégis csak bajban lennénk. A tisztánlátást elhomályosítja az is, hogy a közgondolkodás az alázatot lekicsinylőnek véli, afféle divatjamúlt emberi tulajdonságnak, talán azért mert összetéveszti az alázatoskodással.
Mivel Márton lelkiségét szeretnénk mélyebben megismerni, engedtessék meg néhány gondolat az alázatról.
Az igazi alázat elsajátításához három dolgot kell figyelembe venni. A valósághoz, az embertárshoz, és az igazsághoz való viszonyunkat. Rengeteg nehézségtől kímélhetnénk meg magunkat, ha alázatosak lennénk. Több ezer éves bölcsesség, hogy alázattal kiegyensúlyozottabb minden emberi kapcsolatunk. Az alázatos ember ereje abban van, hogy tisztában van önmagával, erősségeivel és gyengeségeivel, és nem akar más lenni, mint az, aki. Az igazán alázatos ember tudja, hogy kicsoda, honnan jött és hová megy, merre tart az élete, és mi lesz vele a halála után. Ezekhez az ismeretekhez csak a valósághoz, az igazsághoz és a többi emberhez való alázaton keresztül lehet eljutni.
Az alázat nem a gyengék tulajdonsága. Sokkal inkább a lelkiekben és szellemiekben gazdagoké. Az emberiség kiemelkedő személyei kivétel nélkül alázatosak voltak, ami kiemelte őket a szürke átlagból. Az alázatos ember tudja, hogy nem ő áll a világ középpontjában. Ereje abban van, hogy tisztában van sajátmagával. Sokak szerint az alázat egy rég divatjamúlt emberi tulajdonság, mely azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy minőségi kapcsolataink lehessenek.
Az alázat szinte végtelenre tágítja azt a világot, amiben élünk. A büszke embernek nagyon pici világa van, mert a büszkesége bezárta őt abba a szűk közegbe, amit úgy hívnak, hogy a nagybetűs ÉN, az ego. Azáltal, hogy alázattal másokat fontosabbnak tartunk magunknál, kialakul egy olyan tulajdonságunk, hogy érdeklődéssel tudunk megközelíteni egy másik embert. Kinyílik a szemünk másokra, figyelünk rájuk, és ezért folyamatosan tágul az a kör, amiben élünk. Egyre több ismerőst és barátot szerezve, egyre nagyobb világot építhetünk magunknak. A mások iránti alázat teszi lehetővé számunkra, hogy magas szintű, minőségi kapcsolataink lehessenek. Az ember, társas lény, és mint ilyennek, kapcsolatokra van szüksége. A kapcsolatainak a minősége befolyásolja élete minőségét is. Senki nem élhet egy gazdag, tartalmas életet, hogyha nincs, ha üres, vagy éppen silány kapcsolatai vannak.[1]
Márton számára az alázat nem szép gondolat volt, hanem napi gyakorlat. Sulpicius Severus, amikor meglátogatta, ezt így élte meg „arra méltatott, hogy meghívott a szent étkezéshez, és kezemre ő öntött vizet, este pedig ő maga mosta meg a lábamat. Nem volt bátorságom arra, hogy ellenkezzem, és hogy tiltakozzam, mert tekintélyével úgy hatott rám: bűnnek éreztem volna, ha ellentmondok.”
Az alázat erénye Mártonban természetes, magától értetődő készség volt. Azon tény mögött, hogy a remete püspök „alázattal” és „szívélyesen” fogadta vendégét, komoly önnevelés, folyamatos önmegtagadás, önkontroll (értsd lelkiismeretvizsgálat) és életének folyamatos Jézushoz történő igazítása kellett, hogy legyen. Ezeknek a gyakorlását már gyerekként elkezdte, aminek eredménye folyamatos ért be. Már katona koráról, életének 15 – 20 év közötti szakaszáról is ezt írta életrajzírója „emberi mértéket felülmúló türelem és alázat jellemezte.”
Mondják, Szent Márton régen élt, a 4. században. Azóta pedig nagyot változott a világ. A világ tényleg változott, csak az ember maradt valahol a régi. Nem a tudásban, nem a technikai fejlődésben, nem a kultúrában, hanem erkölcsi vonatkozásban. Az erkölcsi törvényekhez való hozzáállásban. Csak éppen más társadalmi közegben, más történelmi körülmények között, szinte ugyanazokat a rossz döntéseket hozza.
Az alázat időszerűségének igazolására, hadd idézzek néhány kortárs, vagy majdnem kortárs írót.
Agatha Christie[2], akit a ”krimi koronázatlan királynő’-jének neveznek, az alázatról ezt írta: „Talán tényleg megőrülsz, ha megpróbálod Isten szerepét játszani. Azt mondják, hogy az alázat keresztény erény, most már látom, hogy miért. Az alázat az, mely épelméjűvé és emberi lénnyé varázsol.”
Müller Péter szerint „ez a világ gyűlöli a szeretetet, mert az gyengéd, alázatos, megbocsátó és bölcs. A világ pedig erőszakos, öntelt, a másikon átgázoló, képtelen megbocsátani és ostoba. Győzni akar és nem veszíteni. Kapni akar és nem adni. Inkább gyűlöl, mint szeret.”
És végül egy versszak Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verséből.
„Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.”[3]
Talán érdemes mindezeken elgondolkodni, és egy másfajta, de mégis régi és új életszemlélettel az örökké időszerű Szent Márton nyomába lépni.
Horváth József
[1] V.ö. http://www.megoldasok.hu/cikkek/cikk_alazat.htm
[2] 1890 - 1976