Lépjünk Szent Márton nyomába! - Horváth József atya gondolatai Szent Mártonról: A sziklakemény jellem


Szent Márton Maximus császár lakomáján-Lévay Tamara grafikája„Hogy hazámat ne szeressem, a bitorlót meg ne vessem: Hatalom nem teheti!” Írta Czuczor Gergely, a 19. században élt bencés szerzetes, költő és nyelvtudós. Márton püspök vonatkozásában csupán egyetlen szót kellene cserélni, a hazám helyett egyházamat kell olvasni, valahogy így „hogy egyházamat ne szeressem, a bitorlót meg ne vessem: Hatalom nem teheti.” Az Isten, az egyház s ez által az ember ügye nála mindig elsőbbséget élvezett. Erről tesznek tanúságot Maximus császár lakomáján történtek is.


 Márton püspök nem hódolt be a hatalomnak. Sőt mi több, igen rossz véleménye volt a püspöksége idején hatalom lévő Maximus császárról, akinek az „asztaltársaságától is távol tartotta magát, holott gyakran kapott meghívást.” Tüntető távolmaradásának több oka is volt. Sulpicius Severus elbeszéli, hogy a bátor püspök sokáig nem volt hajlandó elfogadni a császári asztalhoz szóló meghívást, éles ellentétben azokkal a püspökökkel és klerikusokkal, akikkel tele volt az udvar, s akik inkább az uralkodó kegyét, mint az Egyház javát keresték. Azzal, hogy a császár, hogy „vad természetű” és „a polgárháborúkban aratott győzelmeitől felfuvalkodott” volt, éppen elég indok volt arra, hogy Márton ne mutatkozzék a társaságában. Márton püspök kényesen vigyázott arra, még jelenlétével se „legalizálja” kora társadalma előtt sem a császárt, sem annak a rendelkezéseit. 

A császár asztalához történt, ismételt meghívások elutasítását azzal indokolta, hogy „hogy nem ülhet annak az asztalához, aki egy uralkodót az országától, egy másikat pedig az életétől fosztott meg.” Márton eme tettét a történetíró így értékeli „csaknem kivételes eset korunkban, mikor már minden lezüllött és megromlott, hogy egy főpapnak van bátorsága, hogy megtagadja a hízelgést a császárral szemben.” A császár meghívását végül is elfogadta „amikor a császár biztosította felőle, hogy nem jószántából, hanem katonái akaratából lett császár.” Akkora tekintélye volt Mártonnak, hogy a birodalom első emberének, Maximus császárnak kellett magát tisztázni előtte. 

Politikailag Márton kora átmeneti állapot volt. A katakomba egyházból törvényesen elismert egyház lett. Ebben az időben sajnos sokan kerültek az egyház vezetői közé arra méltatlan személyek is. Ez lehetett az oka, hogy amikor a császár lakomájára, a birodalom különböző részeiről összegyűltek a püspökök, egyedül „Márton őrizte meg az apostoli tekintélyt” A világi hatalom előtt nem hódolt be annak ellenére sem, hogy sokszor, nem a saját, hanem mások ügyéért „császárnál könyörögnie kellett” Ilyenkor „inkább parancsolt, mint kért.” Más szóval ez azt jelenti, hogy Mártonnak szokatlanul nagy súlya és tekintélye volt úgy a császár, mint kora társadalmának szemében. 

Márton, végül is elfogadva a meghívást a lakomára, fontosnak tartotta kinyilvánítani, hogy Isten ügye és egyháza számára mindennél előbbre való. Ezt az eseményt így örökítette meg a történetíró: 

„A lakomának közel a felénél tartottak, amikor a szokásnak megfelelően az egyik szolga öblös kupát nyújtott a császárnak, ő azonban azt parancsolta, hogy adják inkább a szent életű püspöknek, arra várva és számítva, hogy majd annak a jobbjából kaphatja meg a kelyhet. Márton azonban, miután ivott belőle, a papjának adta tovább a kupát, mert senki mást nem tartott méltóbbnak arra, hogy őutána elsőnek igyék, nem látta ugyanis helyesnek, hogy egy papnál előbbre helyezze akár a császárt, akár a hozzá közel álló személyeket.” 

Márton értette és alkalmazta a gesztusokat. Szavak nélkül is kifejezésre tudta juttatni, hogy neki az Isten ügyét képviselő papja előbbre való a hatalom legfőbb birtokosánál. 

Érdekes volt a császár és meghívottak reakciója „ezen a tetten az uralkodó és minden jelenlevő úgy elcsodálkozott, hogy bár számukra megalázó volt, mégis helyeselték.” Őszintén helyeselték-e Márton tettét, vagy mögöttes politikai szándékból, találgatni lehet, de megítélni nem egyszerű. Ha úgy a császár, mint a környezete lenyelte ezt a megalázó gesztust, e mögött csak Márton püspök a tekintélye és társadalmi súlya lehetett. 

Victor Hugo, francia író szerint „az értelem, az erkölcs és a jellem bizonyos párhuzamban áll valamennyiünk egyéniségében, és töretlen folytonossággal fejlődik tovább, ha ugyan az élet nagy háborgásai nem térítik más irányba.” Az élet, a történelem pedig tele van nagy háborgásokkal. Ezek a helyzetek, mint lakmuszpapír, felszínre hozzák úgy az erős, mint a gyenge jellemeket. Töretlennek, sőt megtörhetetlennek lenni nem könnyű. Meg kell szenvedni érte. Legújabb kori egyháztörténelem számos olyan főpap példáját tárja elénk, akiket bár „kinyírt” a hatalom, mégsem ők voltak a legyőzöttek, hanem az őket elpusztító hatalom. Csak néhány nevet említek: az erdélyi Márton Áron püspök, Mindszenty bíboros, Romzsa Tódor görögkeleti püspök stb. 

Mondhatná valaki, ez már régen volt. Ma azért a hatalom és a pénz az úr.

Korunk pápáival, XII. Piustól egészen Ferenc pápáig, nem egyszer próbál egyezségre jutni mindenféle világi hatalom. A pápák így, vagy de megfogalmazzák, hogy egyetlen parlamentnek sem áll jogában felülírni az erkölcsi törvényeket. Egyszerűen azért, mert az az erkölcsi törvény olyan felszólítás, amely a közösségben élő ember magatartását kötelező erővel szabályozza rendeltetésének elérése érdekében. Ezt pedig nem írhatja felül sem gazdasági, sem politikai, sem egyéb érdek. Ha mégis felülírja, annak az ember látja a kárát. 

Márton püspök sziklaszilárd jellem volt, akit sem az érdekek, sem az érvényesülés lehetőségei nem befolyásolták. Számára Isten és az ő egyházának, ez által az ember ügye mindig elsőbbséget élvezett. Ezt is érdemes megtanulni tőle.