Lépjünk Szent Márton nyomába! - Dr. Szávai Tamás: Szent Márton és a Magyar Királyság
A nyolcszázas évek végén Árpád vezetésével a Kárpát-medencébe települő magyarság keresztény hitű népeket talált. A kereszténység a betelepülő magyarság számára nem volt új felfedezés, mert a hosszas vándorlás során már találkozott ezzel a vallással. A feljegyzésekből tudjuk, hogy a vezető réteg egyes tagjai Bizáncban (pl.: Géza felesége Sarolt), mások Nyugat-Európában keresztelkedtek meg. Géza nagyfejedelem tudatosan készült nyugati típusú keresztény királyság alapítására, ezért fiát, Vajkot az első vértanú emlékére, István névre kereszteltette, és olyan oktatókat rendelt mellé, akik felkészítették erre a feladatra. Ezért nem meglepő számunkra István személyes vallomása, melyet a pannonhalmi alapító levél rögzített: hogy megörökítsem az utódok emlékezetében azt a különleges támogatást, amelyet Szent Márton érdemeiért gyermekkoromban megtapasztaltam.
A kor szokása szerint a Nyugat-Európában alakuló királyságok a Német-Római császártól kértek koronát, mellyel a császár vazallusaivá váltak. Az első ezredforduló számunkra különleges kegyelmi állapotot hozott. A pápai székbe néhány évre az a II. Szilveszter került, aki korábban a regnáló császár nevelője volt. Szilveszter pápa a keresztény királyság más típusú eszméje alapján meggyőzhette a császárt, hogy az újonnan alakuló Magyar Királysághoz a koronát közvetlenül az égi hatalom földi képviseletét ellátó Róma adja.
A Magyar Királyság nem vált a császár hűbéresévé, nem örökölte meg a császárság szokásait és védőszentjeit, hanem az Európában elsőként alakult keresztény királyság, a meroving királyság ősi hagyományait vette át. Klodvig, a dinasztia alapítója 481-ben Szent Márton tours-i sírjánál keresztelkedett meg. A merovingok, majd az őket követő karoling királyok Márton köpenydarabját (kappáját) nagy tisztelettel övezték, elhelyezésére kápolnát (kapella) építettek, ünnepségeken körülhordozták, csatákba magukkal vitték. Szent Mártont, a keresztény királyság különleges védelmezőjének tekintették. Nagy Károly is a pannóniai avarok ellen 791-ben indított hadjárata után fontosnak tartotta felkeresni a szent szülőhelyét, Savariát.
István király és az Árpád-házi királyaink egyértelműen ezt az ősi hagyományt vették át. A Géza fejedelem halála utáni hatalmi harcban Koppány ellen István hadi zászlóit a Szent Szűz, Szent György és Szent Márton képe díszítette. A csata előtt István közfogadalomban kérte Márton pártfogását, és felajánlotta Koppány birtokainak tizedét, apja, Géza fejedelem által elgondolt, Szent Márton tiszteletére épülő pannonhalmi apátságnak. Az Árpád-korban a legtöbb templomot a Szűzanyának és Szent Mártonnak szentelték. A Szent László király által összehívott 1092. évi szabolcsi zsinat Szent Márton ünnepét általánossá tette, és más ünnepektől megkülönböztető módon háromnapos előkészülettel is hangoztatta jelentőségét. Szent Márton a Szűz Máriának felajánlott ország patrónusa (patronus regni) lett. Ez a törvény az 1493. és 1560. esztergomi, az 1661. évi nagyszombati zsinaton is megismétlést nyert, öt századon át érvényben maradt. Zsigmond király 1427-ben kelt oklevelében Szent Mártont az ország legfontosabb védőszentjének nevezte.
A török időkig, a Székesfehérvárott tartott királykoronázási szertartás részét képezte a városon kívüli Szent Márton-templom tornyából történő kardvágás. Ezzel kötelezte magát a király, hogy Szent Márton segítségével a világ négy égtájáról érkező veszedelemtől megóvja országát. A Habsburg időkben – amikor Szent Márton nem volt a Habsburg császárság kiemelt védőszentje – a kardvágás szertartását az új királyok az ország megyéiből összehordott földből emelt halmon végezték.
A Magyar Királyság és az állami függetlenség védelmezőjeként jelen korunkig fennmaradt Szent Márton patrónusi szerepe, még akkor is, ha annak ismerete időközben elhalványult. Erről tesznek tanúságot a XIX,- XX. század fordulóján épült templomaink is ahol a Szent Márton ábrázolások a magyar szentek között szerepelnek. A hagyomány, és a jelenlegi jogrend szerint is, névadás, a patrónusválasztás örök időkre szóló jogi aktus.