Lépjünk Szent Márton nyomába! - Horváth József atya gondolatai: Istent kereső Márton
Horváth József atya osztja meg gondolatait Szent Mártonról és mutat példát a ma emberének az igaz Krisztus-követésről.
Csendben születik az élet a címe Mustó Péter jezsuita atya könyvének, amely a belső ima tapasztalatairól szól. Márton Istent kereső törekvésében is komoly szerepe lehetett a csendnek. Feltételezhető, hogy ezért is kereste a remeteséget, a magányt, a csendet. Napjainkat a zaj tölti be otthon is, utcán is. Pedig a csendnek gyógyító hatása van az idegrendszerre. Talán ezért is lett nyugaton szinte külön „üzletág” a csendkúra hétvégék. Akik megtehetik, fizetnek azért, hogy megismerjék a csend gyógyító hatását. Pedig ezt megtehetnék otthon is. Csak egy kis akarat kellene hozzá.
Márton életében nem volt üres a csend. Istent kereste és Istennel akart párbeszédet folytatni a csendben, amelynek a kereteit a remeteség, a magány biztosította számára.
Nézzük a tényeket!
Márton, már, mint gyermek kereste az Istent és egész élete sem volt elég, hogy beteljen vele. A reánk maradt adatok szerint, „e kiváló ifjú szent gyermeksége szinte első éveitől kezdve Isten szolgálatára vágyódott... már tízéves korában szülei akarata ellenére egy templomhoz menekült, és kérte, hogy katekumen lehessen”.[1] Istenkereső vágya tette vonzóvá számára a magányt, hiszen „midőn tizenkét éves lett, a pusztába kívánkozott.” Megválva a katonaságtól, hittani ismereteinek elmélyítése okán kereste fel korának egyik legismertebb, leghitelesebb tanítóját, akit mesteréül választott: Hiláriuszt,[2] Pictavium püspökét.[3] „Márton, felhagyva a katonai szolgálattal, elment Szent Hiláriuszhoz, Pictavium (Poitiers) város püspökéhez, akinek Isten titkaiban való hite miatt ekkoriban csodálatos híre volt, és nála is maradt egy ideig.”
A 4. században élt Mártont titokzatos belső vágy hajtotta, hívta Istenhez. Talán olyasféle, amit Ady Endre így formált szavakba „Szívemben, idegimben kiabáló nagy lárma,/ Téged keres Fölség/ Isten, a Tied minden.” A különbség az, hogy míg Adyt, a benne lévő zűrzavar űzte az Isten felé, addig Mártont egy titokzatos erő vonzotta. Egyszerűen nem tudott betelni az Istennel, és zavarta minden külső tényező, ami ettől elvonta.
Istennek számos eszköz van a kezében, hogy embereket indítson el önmaga felé. Lehet ez a szentírás egy mondata, egy személy, egy élmény, egy tapasztalat stb., amely egészen különleges hatással van arra, akit Isten meg akar szólítani. A szentek, a rendalapítók, a vallási megújulási mozgalmak elindítói tanúskodnak erről.
Nem ismeretes, hogy Márton miért akart hittanuló lenni, miért kívánkozott már 12 évesen a pusztában, miért cserélte fel katonai karriert a remeteséggel. Talán beszélt neki valaki a hitről, a megfeszített és feltámadt Jézusról? Találkozott egy olyan személyiséggel, aki rendkívüli hatással volt rá? Kezébe kerülhetett valamiféle írás a sivatagi atyáktól, vagy a sivatagi atyákról? Csak találgatni lehet. Ami biztos, hogy gyermekkorától kezdve Isten meghatározó volt az életében.
Az Istennel való folyamatos belső kapcsolata emberileg értelmezhetetlen bátorsággal és nyugalommal töltötte életének számtalan kritikus helyzetében. Mindig ura volt a helyzetnek, akár elhagyott helyen rablókkal találkozott, akár a sátánt látta nem is egyszer szemtől szemben, akár a császár szemébe kellett megmondania az igazságot, akár egy nehéz helyzetben kellett megoldást találni.
Isten keresésének, a vele szüntelen párbeszédnek a színtere a magány, a remeteség, a csend volt, akár Gallinaria szigetén,[4] akár Liguegé-ben, akár Tours közelében Marmoutier-ben történt is az.[5]
Nem véletlenül. Márton ez időben igen erős szellemi csatákat vívott korának eretnekségével az arianizmussal. Ennek a tévtanításnak szellemi atyja egy Árius nevű alexandriai pap volt. Mozgalma a hívők körében a 4. században terjedt el szinte az egész római birodalomban. Savariában is erős ariánus közösség volt. Ezért nem keresztelhette meg Márton az édesanyján a város templomában, ezért vesszőzték ki szülővárosából.
Az arianizmus legfőbb tétele az volt, hogy a Fiú-isten nem öröktől való, hanem az Atya-isten „teremtménye”. Nem egylényegű (homouszion), hanem hasonló lényegű (homoiuszion) az Atyával. Ezzel Jézus isteni voltát, s egyúttal a szentháromság tanát is tagadta. 325-ben, az első niceai egyetemes zsinat fogalmazta meg egyértelműen az egyház tanítását, miszerint Jézus Krisztus „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett.” Márton ezt a tanítást képviselte. Ezért került ellentétbe az akkori idők számos magas rangú egyházi személyével, és papjával.
Sulpicius Severus írta: „Ariánus tévtanítása ezekben az években az egész földkerekségen elterjedt, de leginkább Illíriában. A papok eretneksége ellen szinte egyedül Márton küzdött igen határozottan, és emiatt sok bántalom érte: nyilvánosan megvesszőzték, majd végül a tartományból is kiűzték.” Ezek a sorok egyértelműen éreztetik, hogy Mártonnak, a szentírásnak a niceai zsinat tanításhoz hű értelmezése okán, rengeteg kudarc élményt kellett elszenvednie. Minden bizonnyal ez is közre játszott abban, hogy keresse a magányt, az Istennel való párbeszédet. Meg lehetett győződve arról, hogy a kinyilatkoztatás helyes értelmezését nem fegyverekkel, nem hiábavaló szócsatákkal, hanem egyedül Isten erejével tudja győzelemre vinni.
Talán a katekumenátus folyamán, talán Hiláriusz püspöktől megtanulta, hogy Isten ügyét csak az Istenben, és az Istenből élők terjeszthetik hitelesen és hatékonyan. A későbbi századokban keletkezett szerzetesrendek, vallási megújulási mozgalmak azért tudtak hatékonyak lenni, mert alapítóik teljesen átadták magukat Isten akaratának.
A hitviták harcában legyengült Mártonnak szüksége volt, hogy újra feltöltse magát Isten erejével. Ennek pedig a leghatékonyabb eszköze a folyamatos Istennel való párbeszéd, az imádság lehetett, amihez a színteret a magányban, a remeteségben találta meg: „Márton úgy vélte, hogy engednie kell a körülményeknek, és Gallinaria szigetére vonult vissza egy pap társaságában, akit kiváló erényeiről ismertek.”[6]
Nehéz ezt megérteni a mai embernek, amikor folyamatosan ki van téve a szinte soha fel nem dolgozható információk özönének, a számtalan kihívásnak. Arcok, hírek, vér, bűn, mocsok, szenny, események özönével áradnak be a lakásokba nem csupán szavakban, hanem képekben is a televíziók hírein és az interneten keresztül. Szinte beburkol a körülöttünk lévő világ. Mivel az Isten hangja nem igen tud átjutni ezen, az ember magára marad, és sorra hozza meg rossz döntéseit.
Márton, átélve a hitterjesztés során átélt kudarcait, nem nyalogatta a sebeit, nem kesergett, nem „bolondult bele”, nem lett depressziós, hanem kereste a Mesterét, akit megtalált a remeteség magányában. Márton csendjében élet született, amely eltöltötte őt és 1700 éve mutatja az utat a kereső embernek.
Carlo Carettonak 1978-ban jelent meg egy könyve Városban pusztai magányod címmel, amely segítséged kíván nyújtani a csendes, imádságos magányban Istennel való találkozáshoz a városi, munkás élet közepette is. Aki Mártonnal együtt akarja járni az Istenkeresés útjait, azoknak érdemes kézbe venni, és tanulni belőle. Ugyanakkor jó eszköz lehet a Szent Márton zarándokútját járók számára is, mert Márton nem a zajban, hanem a remeteség csendjében kereste és találta meg az Istent.