Lépjünk Szent Márton nyomába! - Horváth József atya gondolatai: Isten nem tud mit kezdeni a puhányokkal


Kontuly Béla: Szent Márton (freskó a Brenner János kollégium kápolnájában)Mártonnal is terve volt az Istennek, mint minden emberrel. Magasztos küldetést szánt neki is, mint bárki másnak, amire alaposan fel is készítette. Márton akart is, tudott is az Isten együttműködő munkatársa lenni. De ehhez végig kellett járnia azt a különleges élet-iskolát, ahová maga az Isten „íratta be.” 

Isten eszköze lett a császári rendelet,: császárok elrendelték, hogy a veteránok fiai katonai szolgálatot kötelesek teljesíteni. Mártont apja segítségével, aki gyűlölte üdvös tetteit tizenöt éves korában elfogták és megkötözték, majd a katonai eskü letételére kötelezték.”

Apjának egyáltalán nem tetszett Márton Istent kereső magatartása.

Szülei ui. ellenséges érzülettel viseltettek a keresztény eszmék iránt, ezért nem nézték jó szemmel, hogy gyermekük olyan vallásnak legyen a követője, amelyet akkor még nem kevesen lázadó, istentelen felekezetnek tartottak.”

 

Márton nem katonai babérokról ábrándozott. Az életrajzírója szerint: „e kiváló ifjú szent gyermeksége szinte első éveitől kezdve Isten szolgálatára vágyódott”, ami konkrét döntésben öltött testet: „tízéves korában szülei akarata ellenére egy templomhoz menekült, és kérte, hogy katekumen lehessen.” Ez Páviában történt, ahol minden valószínűség szerint ekkor már élő keresztény közösség volt.

 

Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy szülei tudta nélkül és akaratuk ellenére fölkereste a helyi egyházi közösség elöljáróját és fölvételét kérte a hittanulók sorába. Az akkori szokás szerint a püspök a jelentkezőket katekumenné avatta és ezzel jogot nyertek a „keresztény” név viselésére. A „keresztény hívő” elnevezés csak a megkereszteltekre vonatkozott.[1]

 

Ma már nehéz elképzelni, hogy egy Márton korabeli társadalmi ranglétra magasabb fokán élő családban felnövekvő gyermeknek milyen becsvágyai lehettek. Mártonnak is meg voltak a maga „karrier” elképzelései. Csakhogy Mártoné teljesen szokatlan volt egy olyan korban, amikor a kereszténység éppen csak kijött az üldözöttség állapotából. 313-ban kapott a kereszténység szabad vallásgyakorlási jogot, amely a Néró-féle keresztényüldözéssel kezdődött el.[2] Nagy Konstantin rendeletében így fogalmazott „... úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki...,hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.[3]

A konstantini rendelet kihirdetésekor Márton még meg sem született. Az evangéliumi eszmény még messze nem járta át a különböző népeket leigázó római birodalmat. Még csak alig 15 év múlt el a milánói rendelet megjelenése óta, amikor már Márton, mindössze 12 esztendősen, de már felnőtt módjára „csodálatos módon teljesen Isten szolgálatára adta magát, és midőn tizenkét éves lett, a pusztába kívánkozott. Követte volna vágyát, de éveinek csekély száma megakadályozta tervét, lelkét azonban remeteségek vagy templomok foglalkoztatták, és már gyermekkorában azon elmélkedett, amit később alázatos buzgósággal megvalósított.”

 

Ez idő tájt döbbenhetett rá az apja, hogy a fiának más elképzelései vannak az életről és saját jövőjéről, mint neki. A család élete úgy alakult, hogy apja, aki katonatisztként szolgált a császár seregében, szolgálati érdemei jutalmául az akkori általános gyakorlat szerint, jutalomból Itáliában kapott birtokot, a család ezért költözött át Itáliába. Márton gyermekként Ticiumban (ma Pávia 839 km Savariától) nevelkedett. 12 évesen úgy döntött, felveszi a keresztény vallást.

 

Szülei ezt nem nézték jó szemmel. Apjának jól jött az a császári rendelet, hogy a veteránok fiainak is katonai szolgálatra kell jelentkezniük. Ennek elmulasztása esetén akár el is kobozhatták volna a kapott birtokot, sőt még büntetéssel is sújthatták volna a családot. Márton gyermekszívében viszont ott volt vágy, remetévé lenni, és nem habozott az oda vezető göröngyös utat választani.

 

Isten nem szokta dédelgetni azokat a szentjeit, akiknek különleges karizmát adott.[4] Őket minden helyzetben hozzá igazodni tudó, sziklakemény jellemekké formálta. Mártont is.

 

Első küzdelmét a szülői akarattal kellett megvívnia. Ami nem volt számára sem egy sima ügy. Miután Márton szép szóval nem akart kötélnek állni, „Mártont apja segítségével, aki gyűlölte üdvös tetteit tizenöt éves korában elfogták és megkötözték, majd a katonai eskü letételére kötelezték”.

 

Márton, bár ezzel nem értett egyet, 15 évesen apja akaratának kényszerítő hatására belépett a hadseregbe, fiatal kora miatt 4 évig egy gyakorló csapatnál szolgált. „Mivel atyja lovas volt, ő is a lovasságnál kapott beosztást. Mint ilyennek joga volt őrjárati tisztséghez, ha ki tudott állítani egy, vagy két lovat és egy szolgát. A tisztiszolgák, mindenhová, még az ütközetbe is elkísérték uraikat.[5] 19 évesen lett valódi katona. A katonaélet új feladatok elé állította a katekument, de ezeket is jól össze tudta egyeztetni belső vágyaival. Sőt, mi több, itt is talált bőven alkalmat az evangéliumi tanítás gyakorlására.

A katonaságnál eltöltött idő is szerepelt Isten tervében. A kiképzések során rómaiak nem bántak kesztyűs kézzel a katonákkal. Mártont is a legkeményebb fegyelemben képezték ki, hogy meg legyen az az állóképessége, amelyet a korabeli szabályzat előírt. Alapból be kellett gyakorolni a menetelést, a futást és az ugrást.

 

„Az előgyakorlatok kezdetén a menetet kell megtanulni az újoncoknak. Útközben és harcban ugyanis minden másnál jobban kell vigyázni arra, hogy minden katona lépést tartson. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha állandó gyakorlással megtanulnak gyorsan, és egyenletesen járni. A megoszlott és rendezetlen sereget az ellenség részéről mindig igen súlyos veszély fenyegeti. Katonai lépésben tehát öt órán át, legalább nyáron,

20 000 lépést kell végezni. Teljes lépésben pedig, amely gyorsabb, ugyanannyi óra alatt 24 000 lépést kell megtenni.

 

A futáshoz is hozzá kell szoktatni az ifjakat, hogy nagyobb lendülettel rohanjanak rá az ellenségre, hogy a kedvező hadállásokat, amikor a szükség kívánja, gyorsan foglalják el, illetőleg előzzék meg ebben az ugyanerre készülő ellenfelet. A felderítésben fürgén járjanak el és még fürgébben térjenek vissza, hogy a menekülőket könnyebben kapják hátba.

 

Az ugrásra is be kell gyakorolni a katonát, akár árkok átugrásával, akár valamilyen magassági akadály leküzdésével, hogy nehézség nélkül tudjon továbbjutni, ha ilyenek akadnak útjába. Azon felül magában a harcban és a hajító fegyverek dobásakor a futva és szökellve közeledő harcos az ellenfél szemét elkápráztatja, félelmet ébreszt benne és megrendíti, még mielőtt az valamennyire felkészül a védekezésre vagy a támadásra”.[6]

 

Mindez Márton esetében 4 évig tartott és megedződött a fizikuma, az akarat ereje és a kitartása. Ezért volt képes később a kilométerek ezreit megtenni, mert ezt katonaként megtanulta. Ilyen körülmények közé kormányozta életét a Gondviselés, ahol személyisége, hivatása gyémánytkeménnyé érlelődött. Akit Isten kiválaszt, engedi, hogy kemény próbatétel alá kerüljön, ahol alkalma van személyiségében, hitében és hivatásában megerősödni. „Akkor fejlődünk sokat, amikor nehéz idők járnak ránk.”[7] Vagy ahogyan a legnagyobb magyar, Széchenyi István mondta „azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk.” Márton a katona helyzet adta év és nap kövekből építgette magának az Istenhez vezető utat. A kiképző terepet viszont az Isten biztosította számára.

 

Miért lehet követendő minta számunkra ma, a 21. században Szent Márton? Mert meg lehet tőle tanulni, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyik ne válna hasznunkra, ha megfelelően állunk hozzá, és megfelelően kezeljük. Érdemes ezt megfontolni azért is, mert olyan világban élünk, amely ahelyett, hogy kemény jellemekké formálna, inkább elpuhít. A reklámok a vágyainkra épülnek, ezért hatékonyak. A vágyak pedig lehetnek jók is, rosszak is, hasznosak és károsnak is. Ha valaki jól tudja kezelni, gazdagítanak, ha nem, könnyen maguk alá temetik az embert. Igaza van Petőfinek „az embert vágyai vezérlik.” A vágyakban hatalmas energia rejtőzik, amelyek nem kevésszer veszik át az irányító szerepet és bizonytalan magasságokba röppentenek, mert a vágyaknak „sólyomszárnya támad.” [8] A vágyak lehetnek göröngyös utakat járók is, az emberiség ügyét előbbre vivők is. A vágyak energiája hajtotta a felfedezőket, de hajtotta a szenteket is. Valahogy így lehetett Mártonnal is.

 

A katona mindent parancsra tesz. A parancsot nem lehet megvitatni, „majd meggondolom”, „majd meglátom”, „ha lesz időm rá” válasszal elodázni. A katonának a parancsot teljesíteni kell, akár tetszik, akár nem, még az élete árán is. Márton „átállt” egy másik hadseregbe, Krisztus seregében akart katonáskodni, ahol az ellenség minden gonoszság forrása a sátán. A gonosszal vívott eredményes csatáinak egyik fontos oka volt, hogy magával vitte mindazokat a katonai erényeket, amelyeket a testőri kiképzésben elsajátított.

 

A krisztusi parancsok hű teljesítése már katona idejében is megvalósult.

Szinte kitapintható Jézus szavainak „aki nagyobb akar lenni közöttetek, legyen a többinek a szolgája”[9] kemény valósága. Sulpicius Severusnál olvassuk „Megelégedett egyetlen rabszolga kísérővel, akivel azonban szerepet cserélt. Ő, az ura szolgálta ki szolgáját, sőt annak lábbelijét is Márton húzta le és maga tisztította. Az ételt is közösen fogyasztották, ráadásul igen gyakran ő szolgált fel neki az asztalnál.”

 

Bár megkeresztelkedése előtt három évet töltött a hadseregben, de mentes volt azon bűnöktől, melyek a katonaságnál szolgáló emberekre jellemzőek. Igen jóindulatú volt a társaival szemben: csodálatra méltó szeretet, valamint emberi mértéket felülmúló türelem és alázatosság jellemezte, és már abban az időben úgy élt, hogy inkább vélték szerzetesnek, írta róla Sulpicius Severus. Ennek meg is volt a maga csodálatos hatása. „Ezen tetteivel annyira megnyerte magának a katonatársait, hogy csodálatos szeretettel vették körül.

 

A katonaságnál is élte a kereszténységet. A tetteivel prédikált.

„Bár még nem született újjá Krisztusban, jó cselekedetei miatt a keresztség várományosának bizonyult: virrasztott a betegek mellett, segített a nyomorultakon, táplálta a szűkölködőket, ruhával látta el a mezíteleneket, és a mindennapi élelemre szükségesen kívül semmit sem tartott meg magának a zsoldjából. Már ekkor sem csak süket hallgatója volt az evangéliumnak, és nem törődött a holnappal”.[10] Amit eszménynek tartott, azt élte is.

 

Mindezekről gondolkodva jutott eszembe saját lelkipásztori tapasztalatom. Felnőtt fiatalok jelentkeztek, hogy szeretnének elsőáldozók, bérmálkozók, lenni. A kijelölt oktatási időben csak-csak megjelentek, de a szentmiséken való részvétel, az evangéliumi tanítások megélése, már távol volt tőlük.

A szentségek felvétele után a többség valahova a peremre sodródott. Talán azért is így van ez, mert sem a családi életben, sem az iskolában nem tanulták meg a fegyelmet. Inkább a „teszem, amihez kedvem van” szemlélet lökdöste őket ide-oda.

 

De a számtalan felbomló házasság mögött is ez a szemlélet rejtőzik. Menekülés a konfliktus helyzetekből, egy, talán kényelmesebbnek látszó, de újabb konfliktusokat magába rejtő helyzetbe. Minden bizonnyal azért, mert nem járták végig a fegyelem jellemnevelő iskoláját.

 

Márton kőkeményen edzette magát, hogy méltó legyen a keresztény névre. Minden bizonnyal ezért volt szavainak hitele és valami egészen különleges hatása nemcsak a saját korára, de a későbbi századok emberére is. Aki nem ment át a fájdalmak, önfegyelmezések és megpróbáltatások tengerén, igazában nem is tudott megérni a krisztusi hitre. A helyzet, az életállapot, amiben éppen vagyunk, Isten edzőtere, ahol formál és alakít bennünket.

 

Mire?

 

A saját képére és hasonlatosságára. Hogy őt magát tükrözzük vissza

minden szavunkkal, tettünkkel, döntésünkkel, emberi megnyilatkozásainkkal. Az ő örök terve valósuljon meg az életünk folyamán. Tanuljuk ennek a módját Szent Márton püspöktől.

 

Végezetül legyen itt Dsida Jenő Egyszerű vers a kegyelemről c. verse, aki remekül ráérez a lényegre.

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant,
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben

... S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.

Márton körül is „maguktól gyűltek az emberek” mert „az Úr állt mögötte.” Kőkemény jellemnevelő munkával tette alkalmassá magát, hogy a mögötte álló Úr kegyelmi indításaira cselekedjen.

 

Horváth József



[1] V.ö.Regnier Szent Márton élete  49.o.

[2] Kr. u. 64

[3] http://hu.wikipedia.org/wiki/Mediolanumi_ediktum

[4] karizma (a gör. kharidzesztai, 'kedvesnek lenni' szóból): tág értelemben bármely kegyelmi ajándék, személy sajátos erénye, képessége, hivatása; szoros értelemben a Szentlélek olyan ajándéka, mely az Egyház (felebarát v. a közösség) javára végzett szolgálatban mutatkozik meg. L. Magyar Katolikus Lexikon karizma szócikk.

[5] Rengier Szent Márton élete 55.o.

[6]http://www.romaikor.hu/legiok_es_legiosok/a_romai_katonak_elete/ujoncok_felkeszitese_es_kikepzese/cikk/az_ujoncokkal_be_kell_gyakoroltatni_a_menetet

[7] Andrew Matthews amerikai írónak tulajdonított mondás

[8] Petőfi Sándor Távolból

[9] Lk 22, 26

[10] Sulpicius Severus Vita Sancti Martini