Németh Norbert: „Mi csak vándorok vagyunk itt, a földön…” Beszámoló a kereszténység harmadik legfontosabb zarándokútjáról, a Camino de Santiagoról 2014. július 3. – 2014. július 28.
600 kilométer hegyen-völgyön át, 3 és fél hétnyi gyaloglás Észak-Spanyolország elhagyatott vidékén, gyönyörű környezetben...
Nehéz azt elmagyarázni, hogy valaki miért is indul neki egy ilyen embert-próbáló zarándokútnak, talán a legvilágosabb hang, amely a zarándok szívében megszólal az az, hogy a Camino hív. Ez a különleges, ébredő, hívogató érzés folyamatosan visszahangzott a szívemben, és nem hagyott nyugodni 2011 óta. Akkor védtem meg a doktori értekezésemet Rómában és arra gondoltam, hogy a tanulmányok után a legfontosabb feladatom, a hálaadás, amolyan fogadalomként ígéretet tettem a Jóistennek, hogy megköszönöm neki, hogy elfogad szolgájának és szüntelen segít. Éreztem, hogy nem hagyhatom ki ezt a zarándokutat az életemből, pedig minden racionális érv ellene szólt: hosszú szabadság, viszonylagos kényelmetlenség, óriási megerőltetés, alkalmazkodás felsőfokon. Semmi sem indokolta, hogy huszonegynehány napon keresztül nomád körülmények és veszélyek között gyalogoljak egy idegen országban. Csak ez az egyetlen érzés, ami nem hagyott nyugtot 2011 óta, míg rá nem léptem az útra. A Camino hív. Pontosabban: a Camino engem hív... Isten hív arra az útra, hogy elhagyjam a kényelmet, az életem kiépült komfortjait, szakítsak a rutinnal és elkezdjek egy új utat Isten felé és önmagamhoz.
A Camino egyik legnagyobb tanulsága számomra, hogy az ember civilizálódásával (azáltal, hogy mesterséges környezetet teremtettünk magunk köré) elvesztette a Természetfeletti és a természetes iránti érzékét. Ma csodaként tekintünk azokra, akik valamilyen „mutáció” folytán mégis rendelkeznek némely, korábban mindannyiunk számára természetes képességgel. Elszoktunk a Természetfelettitől és a természetestől és az új otthonunk a mesterséges lett. Számomra elég volt három és fél hét természetjárás – vagyis visszatérés az ember eredeti közegéhez: a természethez – ahhoz, hogy újra kezdjem érezni bennem ennek az ébredését. Rádöbbenek újra meg újra a természetet járva, hogy a gyaloglás az a mód, ahogyan az ember megismerheti környezetét. Ez nem megy a száguldó vonatból és a térképpé zsugorodó föld sem gyönyörködtet a gyors repülőkből. Ki kell és le kell szállni a földre, bakancsot kell húzni és élvezni a gyaloglásban feltáruló szépséget, Istent.
A Camino során kialakult egy napirend, ami az imádságra, a hosszú gyaloglásra és a gyaloglás utáni szertartásos regenerálódásra épült. Az imádságaim keretét a zsolozsma adta. Az út óriási lehetőséget kínált számomra, hogy a sok ima-ígértet beváltsam és rengeteget imádkoztam, sok-sok rózsafüzért és a napjaimat mindig előre meghatározott szándékokra, célokra ajánlottam fel, ugyanígy a szentmiséimet is. Elvittem magammal útitársnak Isten Igéjét is, amely gyakran segítségemre volt.
A Caminon én a „korai útra kelők és felkelők” közé számítottam, gyakran reggel 6 órakor már az úton voltam az elemlámpámmal, mivel ekkor még sötét volt. Visszakaptam a korai hajnalok ajándékát, láttam a gyönyörű napfelkeltéket és a természet reggeli ébredését. Napközben nagyon ritkán álltam meg és 22 napon keresztül igyekeztem a napi átlag 35 km-t legyalogolni, ez csak akkor nem sikerült, mikor komoly esőbe kerültem, vagy amikor az Achilleszem miatt „fékeznem” kellett.
Esténként félig ájultan zuhantam az egyszerű szállások ülő- és fekvőalkalmatosságaira. Szinte minden alkalommal rámtört az egész napos fáradtság, amikor megérkeztem és persze ez volt a nyugodt alvás biztosítéka a 100-120 fős dormitóriumokban, ahol horkolás, fogcsikorgatás és kiabálás is színesítette az álmokat.
A Caminon különös ajándékokat kapnak a zarándokok, a találkozások új és új fejezetei a zarándok útinaplójának, a megnyíló szívek, a könnyen beinduló beszélgetések, a közösen vállalt sorsból fakadó gyors megérkezések egymás szívéhez, felejthetetlen eseményei az útnak. A zarándokút feliratai, bátorításai és a kövekből kirakott üzenetek mind-mind az élő evangélium volt néha modern adaptációban ugyan, de fogható módon.
A Caminon minden megtörténhet... Sokszor átéltem, hogy túlszárnyaltam minden várakozásomat, saját magamnak bizonyítottam: képes vagyok leküzdeni a korlátaimat. A megérkezések (egy-egy szálláshelyre) óriási örömet adtak végig az úton. A barátságos fogadtatás, az ismerősen egyszerű fekhelyek és az ismerős arcok. Még életemben nem örültem annyira semminek, mint annak a kis egyszerű, fehér huzattal borított ágynak, amire a nap végén lehuppanhattam.
Megérkezéskor szerettem felkeresni a falu, kisváros templomát, ahol jó ideig egyedül ültem Isten jelenlétében az embereimmel és a gondolataimmal, akiket hordoztam. Sokszor örültem, hogy élek, örültem, hogy Istennel vagyok. Ez mindennap ismétlődő és egyre mélyülő élményem volt. Santiagoban pedig örültem annak a furcsa, de mindennél erősebb érzésnek, hogy végére értem a Caminonak. Ott, abban a pillanatban úgy gondoltam: megjártam a magam útját. Teljesítettem a zarándoklatot, Szent Jakab zarándokútját. Persze minden ott kezdődött el. Hazajönni Istennel. Átmenteni a Caminot a hétköznapjaimba, „az embereim” szívébe. Belém vésődött az igazság: „csak azt mondjuk útnak, ami hazaér”. Hazaértem.
És bennem maradt sebesség... Nem tudtam Santiagoban abbahagyni a zarándoklatot, így továbbmentem Finisterre-be (további 88.9 km) az Atlanti Óceán partjára. Ez volt a levezető edzés, a segítség a visszarázódáshoz és a hazaérkezéshez. Finisterre-ből ismét visszamentem (már busszal) Santiagoba Szent Jakab ünnepére és három napig az apostol városában szívtam magamba Isten különleges gondoskodó szeretetét. Megelevenedtek az arcok, akik az út során mély benyomást tettek rám, akikben Isten lépett be az életembe, akik valódi útitársakká nőttek.
A zarándokútra nem lehetett kényelmet és megközelíthetetlenséget vinni, csak koldus szegény-nyitott szívet. Ki kellett lépni magunkból, hogy Istennel és egymással is találkozzunk.
Végig jártam egy utat, mely elvezet a hit örömének fölerősödéséhez.
Zarándokolni... Ma azt jeleni számomra sok-sok mariazelli gyalogos zarándoklat és az El Camino után, hogy az ember útra kel „Isten nevében”, nem visz magával semmit, ami a komforthoz kellene. „Csak” bízik a Gondviselésben. Ha kér, Jézus nevében kér: élelmet, szállást, odafigyelést. A Caminon megértettem, hogy saját életünk gondosan őrzött határain túl is van élet, sőt, ott kezdődik igazán!